Bűnvalló zsoltár - a brutalitás húrjain
Dull Krisztina
A brutalitás esztétikája, az iszonyat szépsége, a kegyetlen naturalizmus csodája – mivel üt ekkorát ez a festmény? Egyáltalán, mit akar tőlünk Dávid, és mit Góliát, amíg döbbenten bámuljuk ezt a korántsem mindennapi remekművet?
Hiszen a kompozíció egyszerű és hatásos: a sötét háttérből csak az alakok, mindenekelőtt a meztelen emberi bőr világít ki, Dávid felsőteste és arca, és a hulla arca. Egy mozdulat közepén vagyunk, a kard íve, Dávid testtartása mind azt sejteti, hogy ez egy pillanatfotó, amit elkapott a fényképész, az alak mozog, dinamizmus van. Ám ha megnézzük a pásztorfiú arcát, azon az időtlenség is rajta van: valahogy szomorkás, mintha gondolkodva nézné áldozatát, elmereng a történteken, megáll, megdermed egy keveset, hogy tisztázhassa magában, ami történt; némiképp szánalommal néz rá, mintha szeretné megismerni a hullát, ki volt az, akit élőből csont- és bőrdarabokká változtatott. Dávid testtartása a győztes csata dicsőségét hirdeti, az arca azonban azé a kamaszgyereké, aki már az ítélet végrehajtása után elgondolkodik életről, halálról, bűnről, kegyelemről, az emberi élet értékéről. Szó sincs dicsőségről, mámorittas győzelemről, Dávid rádöbben az ember halandóságára. Ismerjük a művészetből azokat az igazságszolgáltatókat, akik bár jogosan öltek, a gyilkosság után diadal helyett mégis csak a végtelenbe merednek – ilyen például a mi Bánk bánunk, amikor Gertrudist leszúrva épp csak hogy el tud vánszorogni a helyszínről.
Góliát arca ugyanolyan mozdulatlan, mint Dávidé, ő azonban már nem gondolkodik, nem mereng, csontot, húst, bőrt és szőrt látunk csupán, melyből csorog a vér. Arca az eltorzult hullák iszonyata, álla leesett, szeme vakon mered előre a semmibe. Talán fél órája még dicsőséges katona volt, legyőzhetetlen – most hetvenkedése visszahullott rá.
Caravaggio, David with the Head of Goliath
(1609-10)
oil on canvas
Rome, Gallery Borghese
Ez a festmény tükör. Dávid mereng – látja már az ember halandóságát, és hogy mennyire a Seregek Urától függ az élet: a legyőzhetetlen Góliátot egy magafajta pásztorgyerek által pusztítja el. Az Úrnak hatalma van bárkit elpusztítani, bárkit felemelni és megeleveníteni. A festmény tükör. Góliát már csak váz, mondhatni kellék Caravaggio vásznán Dávid lelkiállapotának kifejezésére. Tükör – és ha meglátjuk, hogy a képkeret valójában egy tükör kerete, akkor már nincs rajta sem Dávid, sem Góliát. Egy ítéletet hozó angyal van, fehér lepelben félig letakart testtel, az arca valóban, mint Isten szolgájáé, aki szánakozik a bűnös, elítélt emberen, de aki az isteni parancsot habozás nélkül teljesíti. Egy angyal van itt – és a festő maga, aki bár azt a címet adta képének, hogy Dávid Góliát fejével, a saját arcképét festette meg az eltorzult arcban. Az ítéletet érdemlő ember arcképének tükre ez – mondhatni egy festő bűnbánati zsoltára, amikor leborulva megvallja, hogy bűnei szerint iszonyú halált érdemel. Illusztráció ez Kálvin bűnvalló imádságához: „Úr Isten! Örökkévaló és mindenható Atyánk! Íme, … az angyalok és üdvözült lelkek társaságában trónusod elé visszük áldozatunkat. Megvalljuk és megismerjük szent Felséged előtt, hogy szegény bűnösök vagyunk, bűnben fogantatva hajlandók minden rosszra, és soha meg nem szűnünk áthágni szent rendeléseidet. Mikor ezt cselekedjük, igazságos ítéletedből romlást és kárhozatot vonunk magunkra.”
Dávid Krisztus, a Megváltó előképe? Érdekes összefüggés ez. A nagy kérdés azonban az, hogy ez a kép mivel hat ránk. A brutalitás esztétikája, az iszonyat szépsége, a kegyetlen naturalizmus csodája – mivel üt ekkorát ez a festmény? Egyáltalán, mit akar tőlünk Dávid, és mit Góliát; mit Caravaggio, és a saját emberi természetünk, amíg döbbenten bámuljuk ezt a korántsem mindennapi remekművet?
